2015. június 16., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Ki ette meg a málnát?

Nagymosást tart medve néni
két kisfia kérve kéri:
„Míg te mosol, licsi-locs,
málnát szed két kicsi bocs”.

Málnát szednek, ha találnak,
kis húguknak, Márikának.
Szép az erdő mindenütt:
szőke nyírfa, sima bükk.

„Itt a bokor, itt a málna,
jaj be édes, tömd a szádba!
Szúr a tüske? Annyi baj!
Bozontos a medve-haj”.

Tele kosár, tele bendő,
két kis bocsnak elegendő.
Elnyúlnak a fa alatt.
„Hé! Lopják a kosarat!”

Felriadnak most a zajra,
néznek erre, néznek arra…
„Jaj! Hová lett a kosár?”
Pamat-fülük égnek áll.

El nem rejti azt a fenyves,
akinek a keze enyves!
A két mackó szétszalad,
Fölverik a bokrokat.

„Nézzünk körül ott, a nyúlnál!”
„Répán élek – mondja Nyúl Pál 
meg káposztalevelen,
Olykor meg is reszelem”.

Róka-asszony mondja: „Mackók!
Málnát nálam mért kutattok?
Mért csináltok galibát?
Többre tartom a libát!”

Sün Sámuel a fa tövében
siklót vacsorázik éppen.
„Nincs ennél jobb eledel!” –
mondja bölcsen Sámuel.

„Mókus! Mókus! Hol a málna?
Nem te vitted föl az ágra?”
„Málna?! Dió, mogyoró,
meg fenyőmag, az a jó!”

Mókus Miklós kedves fickó,
boldog ám a két kis mackó,
mert a fáról leszalad,
s kölcsön ad egy kosarat.

„Nézd csak, nézd csak, ki fut erre?
Senki más, mint Tolvaj Ferke!”
Itt a baj most, itt a jaj!
Egy fatörzsön elhasal,

„Hát szaladjunk most utána?
Nem, ide süss, itt a málna!
Ó, be édes, zamatos,
megszedjük, míg mama mos”.

Tele kosár, tele bendő,
három bocsnak elegendő,
Nincsen otthon már hiba,
málnát eszik Márika.

Itt az este, ágyuk vetve,
alszik három buksi medve.
Medve néni fonogat
így őrzi a bocsokat.



Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búza sárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!


Máté Imre: Gyöngyök

Fűszálakra
Fényes kedvvel
Harmatgyöngyöt
Fűz a reggel.
Ha hozzáér
Kicsi kezed
A sok gyöngyszem
Földre pereg.


2015. június 1., hétfő

Benedek Elek: Az aranypálca

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.
   Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.
   Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.
   Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:
   - Hát te hogy kerülsz ide?
   Elmondja a királyfi úgy, amint történt.
   - Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
   Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!
   Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:
   - Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.
   - Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.
   S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt.
   Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.
   Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:
   - Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’ istennek.
   Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges, szép tündér. Mondja a királyfinak:
   - Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!” — a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
   Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.
   Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.
   - No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: „Vissza!” Szépen a pálcába visszamasíroznak.
   De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
   Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának:
   - Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat.
   - De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre.     Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze őcsudájára jártak.
   Hej, istenem, örült az öreg király!
   - Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!
   Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
   - Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.
   - Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!
   S csak kiáltott a katonáknak:
   - Vissza! - s nagy trombita-, s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
   No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Buda Ferenc: Gólya

Hajlik a fűzfa, földig fátyol,
gólya a vízben térdig lábol.
Most idepillant, most odanéz,
csőribe máris a békavitéz!


Fazekas Anna: Nyár

Felitta a föld,
a friss esővizet,
esőért az erdő,
gombával, fizet.

Húsosak, kövérek,
illatuk fanyar,
színes kalapjuktól,
tarka az avar.

Fehér kucsmagomba,
sárga vargánya,
kerül a vesszőből,
fonott kosárba.


M. Simon Katalin A rét muzsikál

Nyár derekán, nap hevében,
Virágtenger közepében
Szól a muzsika.

Eláll a szél lélegzete,
Elhallgat a fülemüle,
Oly harmónia!

Dongó dongja,
Méhraj zsongja,
Darázs lágyan duruzsolja,
Tücsök cérnahangon cirpel,
A fürj pitypalattyol szépen.

Virágszirmon lepke ámul,
Fűszálon a bogár bámul,
Szöcske táncot jár.
Verőfényes nyári délben,
Mindenkinek örömére,
A rét muzsikál.


(Kép: Eva Czapla)