2015. május 18., hétfő

Szalai Borbála: Harmat cseppek

Hull a hajnal,
hűs harmatja,
rózsa szirmát,
cirógatja. 
Cirógatja,
keltegeti,
gyöngyös pártát,
készít neki. 
  
Gyöngyvirágon,
harmatcseppek,
szundikálnak,
szenderegnek. 
Szenderegnek,
s álmot látnak:
gyöngyöt fűznek,
gyöngyvirágnak.


M. Simon Katalin: Május

Fény csorog a Föld ölébe,
Tarka-barka kötényébe.
Abban fürdik a mező,
A havasi legelő,
Onnan mer a rét virága,
Attól virít szép orcája.


(Kép: William Simpson)


Kányádi Sándor: Mesemorzsa

     Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek.
    – Enni kéne.
    – Enni.
    – Étlen nem lehet menni.
    – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte a be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
     Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
    – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben!
    – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
    – Az egészet megesszük!
    – Nem értelek.
    – Megesszük az egészet.
    – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
    – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
    A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
    – Na nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát.
    Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.




2015. május 5., kedd

Kányádi Sándor: Néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.
   Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
   De ez nem volt mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
   De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikomillatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
   Megszeppentek a virágok, amikor a kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tûzön-vízen keresztül viszi.
   De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
   Hogy jöhet ahhoz például kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
   Féltékenyek lettek az illatukra.
   Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
   Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
   Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
   A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
   Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
   Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámulatában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.



Antalfy István: Kacsa család

Egy délután kacsa-mama,
úszkálni ment a patakra,
mögötte ment három fia,
három lány, s kacsa-papa.

A pataknál, uccu, nosza,
be a vízbe, kacsa koma,
kacsa-szülők, kacsa-gyerek,
fürödni lám, mind hogy' szeret!

Kacsa-mama így szól: Bátran!
De utánam, csak utánam,
s a kis kacsák tudják, értik,
jó szüleik őket féltik.




Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!