2014. december 31., szerda

Tóthárpád Ferenc: Kívánok hát...

A kályhába meleget,
körétek sok gyereket!
Megérdemelt kenyeret,
pénzzel rakott szekeret!

Eljövendő években
megértést az útra!
Bú s a bánat ugorjon
a legmélyebb kútba! 

Egészséget, nyugalmat,
örömre sok alkalmat!
Házatoknak a béke
legyen mindig vendége!


2014. december 30., kedd

Tamás Mária: Jég

Elhallgatott csengő hangja,
befagyott a kis patak. 
Tükörsima fényes jegén,
korcsolyázók siklanak. 

Körbe-körbe kergetőznek,
míg a fagyos tél marad:
jég felett a korcsolyázók,
kishalak a jég alatt. 



Devecsery László: Itt a tél

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen. 

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.


2014. december 29., hétfő

Rácz Irén: Madáretető

Téli fák közt süvölt a szél,
tombol az idő.
Diófán csüng egy takaros,
madáretető.

A környékről várja a sok,
éhes madarat,
hadd csípjenek dióbelet,
almát, s magokat.

Egymást váltja cinke, 
pinty és feketerigó.
Háztetőkön, kertek alatt,
fehérlik a hó.

Ha elmúlnak a dermesztő,
téli zord idők,
a védelmet, szeretetet,
meghálálják ők!


Szalai Borbála: Csattog a fagy

Itt a tél, hideg tél,
csattog a fagy,
csikorog,
kőkeménnyé,
dermedtek a,
sárban hagyott lábnyomok.

Itt a tél hideg tél,
csattog a fagy, csikorog,
telerajzolt jégvirággal,
minden fénylő ablakot.



2014. december 27., szombat

Mese a falánk tyúkocskáról – burmai népmese

   Így szólt egyszer a tyúkocska tyúkanyóhoz:
   - Éhes vagyok, kérlek szépen, süssél nekem kalácsot!
   - Jól van, tyúkocskám, sütök neked kalácsot! - mondta tyúkanyó. - Most menj szépen, és hozzál nekem fát az udvarról, hadd rakjak tüzet, anélkül nem sül meg a kalács.
   Ment a tyúkocska, ment az udvarra fáért. Ahogy az udvarra ért, szembejött vele egy nagy-nagy kandúr. A nagy-nagy kandúr azt mondta a tyúkocskának:
   - Miau, ham! Én most téged bekaplak, meg is eszlek!
   - Ne egyél meg, kandúrmacska, kérlek szépen, ne egyél meg engem! Fát viszek most tyúkanyónak, tyúkanyó majd kalácsot süt nekem, s ha nem bántasz, kapsz egy nagy darab kalácsot tőlem!
   A kandúrmacska úgy gondolta, sokkal többet ér egy nagy darab cukros kalács, békén hagyta hát a tyúkocskát.
   A tyúkocska összeszedte a fát az udvaron, bevitte tyúkanyónak.
   - Jaj, tyúkanyó, nagy baj van! - mondta.
   - Mi a baj, tyúkocskám?
   - Az a baj, hogy az udvaron összetalálkoztam a kandúrmacskával, a kandúrmacska - ham! - be akart kapni, meg akart enni, én meg azt mondtam neki, ne kapjon be, ne egyen meg engem, inkább adok neki a kalácsomból.
   - Egyet se búsulj, tyúkocskám - mondta tyúkanyó. - Olyan nagy kalácsot sütök neked, hogy akár három macskát is jóllakathatsz vele!
   Hamarosan megsült a nagy kalács. Tyúkanyó enni hívta tyúkocskáját, s így beszélt hozzá:
   - Egyél, tyúkocskám, egyél jó étvággyal! De el ne felejtsd, hogy a kandúrmacskának is jár ebből a kalácsból! Megígérted neki!
   - Tudom - mondta a tyúkocska, s azzal nekilátott enni. Ette, ette a finom cukros kalácsot, addig ette, míg az utolsó morzsát is megette. Csak akkor jutott eszébe a kandúrmacska meg az, hogy kalácsot ígért neki.
   - Jaj, tyúkanyó - siránkozott -, mind megettem a kalácsot, egy morzsát sem hagytam belőle, jaj, most mitévő legyek?
   - Ó, te falánk, ó, te szószegő tyúkocska!
   - Ne haragudj rám, tyúkanyó - siránkozott a tyúkocska.- Ne haragudj rám! A kandúrmacska azóta talán már el is feledkezett a kalácsról meg rólam is! Meg ha nem is feledkezett meg a kalácsról meg rólam, nem baj, úgyse tudja, hol lakom!
   Ebben a pillanatban tyúkanyó is meg tyúkocska is meglátta a kandúrmacskát. Az udvaron át bársonytalpakon sétált a konyha felé.
   - Jaj, végem van! - csipogta rémülten a tyúkocska.
   Tyúkanyó meg nem csipogott semmit, hanem a szárnyánál fogva fölkapta a tyúkocskát, a konyhába vitte, s vele együtt belebújt a nagy hasú agyagkorsóba.
   A kandúrmacska csak annyit látott, hogy tyúkanyó és a tyúkocska a konyhában tűnt el. Nagy mérgesen megállt a küszöbön, s így pörölt:
   - Hol a kalácsrészem? Ide vele, mert ha nem, mindkettőtöket bekaplak!
   Aztán belépett a konyhába, de nem látta sem tyúkanyót, sem tyúkocskát.
   - Pedig ide szaladtak be - dünnyögött a kandúrmacska. - El nem mozdulok innen, míg meg nem kapom a kalácsot, vagy be nem kapom ezt a két szökevényt! - Azzal a kandúrmacska lefeküdt a küszöbre, és várt.
   Tyúkanyó meg a tyúkocska ott lapult a nagy hasú agyagkorsóban. Tyúkocska egyszer csak suttogni kezdett:
   - Tyúkanyó, én úgy szeretnék prüsszenteni!
   - Ne prüsszents, mert meghallja a kandúrmacska, s bekap mindkettőnket! - suttogta tyúkanyó.
   A tyúkocska kis ideig békén maradt, aztán megint csak rákezdte:
   - Tyúkanyó, igazán muszáj prüsszentenem!
   Tyúkanyó türelmét vesztve szólt rá tyúkocskára:
- Bánom is én, prüsszents hát, úgyis végünk lesz!
   Tyúkocska óriásit prüsszentett, de akkorát ám, hogy a nagy hasú agyagkorsó megingott a polcon, aztán leesett a földre, s ezer darabra tört.
   A küszöbön a kandúrmacska ijedtében felnyivákolt:
   - Jaj, dörög az ég! - kiabálta, s eszeveszetten menekült.
   Tyúkanyó meg tyúkocska kikászálódott a cserepek közül, s látták, hogy a kandúrmacska elszaladt.
   - No, ez se jön többé vissza - mondta tyúkanyó.
   - Látod, milyen hős vagyok - mondta a falánk tyúkocska. - Látod, még a kandúrmacska is megrémül és menekül, ha én egyet prüsszentek!


Kányádi Sándor: Róka-étlap

Rókalyukban nagy a gond,
se kakas, se jérce:
sehol semmi, bár egy comb,
ha volna ebédre,
ha nem is comb, legalább
a combnak a csontja,
bár egy vékony jérceláb,
az is de jó volna.
Ámde semmi, semmi sincs
benn a rókalyukban,
odakint meg kutya egy,
szörnyű egy idő van:
Ólmos eső szúr, sziszeg,
és a szél se jámbor,
még a bőrt is le tudná
húzni a rókáról.
Ezért aztán nem csoda,
hogyha rókáéknak
legszomorúbb olvasmánya
mindennap az étlap:
reggelire Füllentés,
ebédre a párja,
s ami ebédtől marad,
az lesz vacsorára.


2014. december 26., péntek

Tordon Ákos: Csengő tél

A tél csengői csengnek,
harangoznak a csendnek,
vállukon fehér kendők,
alusznak mind az erdők.

Alusznak mind az erdők,
vállukon fehér kendők,
a tél csengői csengnek,
harangoznak a csendnek.



Weöres Sándor: Téli nyalánkságok

   Gyertyafény,
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.

Egyszer arra jártam én,
hol az ég a földre tárul,
mindent ingyen ad, nem árul,
sziporkázó csillagok
záporoznak könnyedén.

   Gyertyafény,
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.

Máskor arra jártam én,
hol a házban teli tálak
énekelnek, táncot járnak,
körben angyalhaj lobog
év végén, de még idén.

   Gyertyafény, 
   szép remény,
   karácsonyi sütemény.



2014. december 24., szerda

Enyedy György: Karácsony

Ködszürke téli ég,
keringő hópihék,
száncsengő friss hangja,
vén harang bim-bamja.

Kis fenyő, csillogó,
sok narancs, mogyoró.
Érzed a friss kalács
csuda jó illatát?

Kacagás, víg ének,
pipázó kémények,
hó ül a faágon,
karácsony, karácsony.





A madarak karácsonya

A veréb vette észre először az udvar közepén felállított póznát.
   - Mi lehet az? - csodálkoztak a madarak.
   - Hogy nem fa, az biztos - mondta a feketerigó. - Nincsenek ágai.
   - Nem is villanyoszlop - mondta a seregély. - Nincsenek rajta drótok.
   - Ez alighanem a harkálynak a karácsonyi ajándéka - szólt a vörösbegy. - Azért kapta, hogy legyen mibe lyukakat vájnia.
   - Micsoda butaság! - gondolta a többi madár. - Miért épp a harkály kapna karácsonyi ajándékot az emberektől? A többiek talán nem szórakoztatják őket ugyanúgy? Még énekelnek is nekik. Karácsonykor minden ember kap ajándékot, akkor a madarak közül miért csak a harkály kapna?
   Mind összegyűltek az udvaron, hogy felcsipegessék a morzsákat. Ez elég veszélyes volt, mivel a macska folyton ott ólálkodott a bokrok alatt.
   - Oszolj! - harsant fel a seregély hangja, ahogy felbukkant a macska a közeli hortenziabokorban. Mind nagyon féltek a sárgán villogó szemektől és a veszélyes karmoktól.
   - Nem túl kellemes itt, ebben a kertben - állapította meg a pinty. - Rágondolni is rossz, mi lesz tavasszal, amikor kikelnek a fiókáink. Ők nem tudnak olyan gyorsan repülni, mint mi.
   Másnap, karácsony reggelén dermesztő hideg volt. A feketerigó dideregve ült egy kopasz faágon. Egyszer csak felkiálltott:
- Nézzétek a póznát!
   A madarak mind odagyűltek. Kíváncsian nézték, mi történt.
Egy négyszögletes asztalka állt a pózna tetején, felette pedig tető. Az asztallapon mintha valami ennivalóféle lett volna.
   Először a vörösbegy merészkedett a közelébe.
   - Gyertek ti is! Gyertek ide! - füttyentett a többieknek. - Ez itt mind eleség.
   A madáretetőben - mert az a fedeles kis asztal madáretető volt -, gazdag lakoma várta őket. Volt ott szalonnabőr, dió, száraz kenyér és egy tál napraforgó is. Az etető szélén különféle csemegék lógtak: két kis hálóban amerikai mogyoró és még egy fél kókuszdió is.
   - Ez a mi karácsonyi ajándékunk - csiripelte a veréb.
   - Ide még a macska sem tud felmászni - szólt megkönnyebbülten a pinty.
   A vörösbegy a háziak ablakára szállt, és hálásan dalolta: “Köszönjük! Köszönjük! Boldog ünnepeket!”.


2014. december 23., kedd

Elek István: Karácsony

Halld a csengő szép szavát,
Mily vidáman száll!                                    
Fényes titkok ajtaját                                    
Nyitja, nyitja már.                                        

Tárul ajtó, tárul szív
Zendül a szoba:
Tündökölve ott virít
A karácsonyfa!

Mennyi gyertya, mennyi dísz,
Mennyi csillogás!
Szívrepesre vártuk is,
Attól oly csodás!



Mentovics Éva: A hóemberek karácsonya

Valamikor nagyon régen, amikor még nem voltak autók, buszok, villamosok, és egyéb korunk béli közlekedési eszközök - az emberek lóháton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban történt, amit most elmesélek nektek:
   December volt. Sötét, terebélyes fellegek úsztak az égen. A szállongó, csillogó pelyhek pedig vastag hótakarót borítottak a tájra. Napok óta, szinte megállás nélkül havazott. A gyerekek ugyan örültek ennek a hófehér „égi áldásnak”, a felnőtteknek viszont igen sok kellemetlenséget okozott.
   Sokkal nehezebb volt a közlekedés, és ilyen hideg időben rengeteg fát el kellet tüzelniük, hogy egy kicsit megmelegedhessenek.
   A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A hidegtől kipirosodott az orcájuk, kesztyűjük átázott, de ez cseppet sem érdekelte őket. 
   Szinte naphosszat a hóban viháncoltak. Csúszkáltak, szánkóztak, hóembert építettek, és önfeledten hógolyóztak. Olyan ház szinte nem is akadt, ahol ne állt volna az udvarban legalább egy hóember. Így teltek a téli napok. 
   Egy napon aztán favágók járták be a környékbeli fenyves erdőket, és sorra vagdosták ki a kisebb-nagyobb fenyőfákat. Lovaskocsikra tették, és elszállították őket. Az erdei tündérek nem győztek rajta csodálkozni.
   - Vajon hova viszik ezeket a szép, sudár fenyőfákat? - kérdezgették egymástól. Ám választ egyikük sem tudott rá adni. 
   Lille, az egyik csintalan kis tündérke el is határozta, hogy utánajár ennek a rejtélyes dolognak. Egyik nap nagy titokban beosont a közeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell keresnie a megoldást.
   Sötét volt. A kanyargós kis utcákban a gázlámpások fényétől megnyúltak a fák, bokrok, kerítések árnyai. Senki sem járt kint, csak az északi szél száguldozott fel - alá, kisebb - nagyobb hóbuckákba fújva a frissen hullott havat. A kis tündérlány álmélkodva figyelte, amint a hópelyhek vidám táncot lejtenek a lámpások fényében. Ezt megunva pedig kíváncsian kandikált be a házak ablakain. 
   Szeme-szája tátva maradt attól, amit ott látott. A szobákban ünneplő ruhába öltözött gyerekek, és felnőttek álltak körül egy fenyőfát, amire rá sem lehetett ismerni…
A sudár fenyő teli volt aggatva mindenféle csillogó-villogó dísszel. 
   A csúcsán egy aranyszínű csillag ragyogott, az ágai végén pedig számtalan gyertya lángja járta tüzes táncát. Mindenki áhítattal állta körbe, miközben szebbnél szebb dalokat énekeltek.     Az arcuk pedig láthatóan sugárzott a boldogságtól. Lille következő pillantása udvarokon búslakodó hóemberekre esett. Nagyon szomorúnak tűnt mindegyik.

   - Miért lógatjátok ennyire az orrotokat? – tudakolta tőlük a kis tündérlány.
   - Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek bennünket a gyerekek. Egész nap itt ugráltak, nevetgéltek, játszadoztak körülöttünk. Olyan jó volt nézni őket… Ma pedig ránk sem hederítettek. Azt mondták, hogy ma karácsony van, és valamilyen karácsonyfát, és ajándékokat emlegettek. Mindegyikük nagyon izgatott volt, és egész nap bent kuksoltak a házakban. Mi pedig itt ácsorgunk, és szörnyen unatkozunk. 
   - Szegénykéim! – szólt sajnálkozva a kis tündérlány. - Majd kitalálok valamit! Hamarosan visszajövök hozzátok. - azzal felreppent, és elszállt az erdő felé.
   A hóembereknek nem is kellett sokáig várakozni. Rövid idő múlva apró szárnyak suhogására lettek figyelmesek. Egy-egy kis tündér reppent mindegyik hóember fölé, majd valamilyen csillogó port szórtak rájuk…
   Ők pedig mintegy varázsütésre a levegőbe emelkedtek. 
   Először csak a föld felett egy arasznyival lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb emelkedtek. Végül pedig a házak fölé libbenve szállni kezdtek a falu szélén elterülő fenyves erdő felé. Már a magasból felfedezték, hogy az erdő közepén, egy kis tisztáson csodálatos fények csillognak. 
   Valamilyen csalogató, varázslatos muzsika hangja szállt feléjük.
   - Megérkeztünk! – szólt Lille, majd varázspálcájával a hóemberek felé suhintott. Erre ők lassan, óvatosan leereszkedtek a hóba.
   A tisztás közepén egy hatalmas fenyőfa állt. Minden ágán szikrázóan csillogó, tarka díszek pompáztak, és a csúcsán egy aranyszínű csillag fénylett. Az aláhulló hópelyhek pedig úgy tündököltek a Telihold fényében, mint megannyi aprócska gyémánt. 
   Kicsit távolabb egy hatalmas asztal állt, rajta finomabbnál finomabb ínycsiklandozó nyalánkságokkal.
   Volt ott minden, amit egy hóember megkívánhat: jégsütemény, hó-torta, jégkrém, fagylalt, jeges tea, jeges kávé…
   - Boldog karácsonyt kedves hóemberek! – mondták a tündérek kedves, csengő hangon. A hóemberek a meghatottságtól szinte szóhoz sem jutottak. A tündérekkel együtt körbeállták a karácsonyfát, miközben szüntelenül szólt valahonnan az a varázslatos zene.
   Később még táncra is perdültek. Pihenésképpen pedig végigkóstolták az összes finomságot. Egészen hajnalig tartott a vigalom. 
   Pirkadatkor pedig úgy, ahogyan jöttek, visszaszálltak a házak udvaraiba…
   A tündérek azóta is egy közeli erdőben minden karácsonykor megrendezik a hóemberek karácsonyát.
   Ha ébren vagy karácsony éjszakáján, és nem látod az udvarban a kedves hóemberedet, ne aggódj! Ő is elment karácsonyozni.
Hajnalra biztosan visszajön.


2014. december 19., péntek

Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja

Az erdőt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
   - Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás támadt.
   - Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
   - Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
   - Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
   - Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
   - Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyő.
   - Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gőgös fenyőóriás.
   - Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
   - A vezérfenyő! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
   - A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfenyő tekintete, s az lehajtott fővel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."
   - A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
   - Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát, hogy ő úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
   - Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
   - De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír.
   - Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
   És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: válluk épp egy vonalba került.
   - Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.


2014. december 18., csütörtök

Lukáts József: Karácsony a faodúban

   Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba, és onnan szerezték meg az ennivalójukat.
   Öregmókus már jókor reggel felkelt, apró kezével sokáig kaparta a havat, amíg ajtót tudott vágni az odú behavazott falán. Kíváncsian dugta ki fejét a nyíláson.
   - Mit látsz? Mit látsz? – kiáltotta egyszerre Mótuli és Mókula.
   - Gyerekeket látok – felelte Öregmókus –, akik nagy fenyőfákat cipelnek a falu felé. Vidám gyerekeket báránybőr sapkában, kisbaltával a kezükben, és énekelnek.
   A két kis mókus izgatottan tolakodott az odú bejáratához.
   - És mit csinálnak a fenyőfával? – kérdezte Mótuli
   - Beviszik a lakásuk közepére, és feldíszítik – felelte Öregmókus.
   - És mivel díszítik fel a fenyőfát? – kérdezte Mókula.
   - Olyannal, amit szeretnek! Fényes és díszes dolgokkal, meg édes ennivalókkal.
   - És miért csinálják ezt az embergyerekek? – kérdezte tovább kíváncsian Mótuli.
   - Mert karácsony van, és ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást, de legfőképpen a gyerekeket! – válaszolta Öregmókus, de tudta, ez a válasz aligha lesz elég a két fényes szemű, hegyes fülű apróságnak.
   - És az nem lehet, hogy… hogy egyszer mi is ilyen karácsonyt… tartsunk? – kérdezte szepegve Mókula.
   Öregmókus megsimogatta két kis csemetéje fejét, és szó nélkül kiosont az odúból. A méteres hóban el-elsüllyedt. Inkább faágról faágra ugrált. Le-föl járt a szeme, de semmit nem talált. Még ennivalót is alig, ajándékot meg, hajaj… azt aztán végképp nem. Egy varjú éhesen károgott a feje felett.
   Már esteledett, mire Öregmókus beérkezett a faluba. Óvatosan ugrált egyre közelebb a házakhoz, és végül megtelepedett egy faágon, amelyik egy kivilágított ablak előtt hajladozott.
   A szobában csodálatos dolgot látott. Középen hatalmas fenyőfa állt, rajta fényes díszek csillogtak, színes szalagok lengedeztek és apró, tarka dobozok díszlettek. A fa körül ott álltak az emberek, akik a házban laktak: a felnőttek csendesen, a gyerekek nevetve és ugrándozva. Az ablaknál egy hosszú asztalon pedig mindenféle finomság tornyosodott: kerekre formált torta, fonott kalács, aprósütemény, pirosló alma, édes narancs. És ami legjobban megdobogtatta Öregmókus szívét: egy díszes tálban bontott dióbél volt, meg mandula, meg mogyoró, meg mazsola.
   - Nézzétek, egy mókus! – kiáltotta a szobában egy kisfiú.
   - Egészen az ablakhoz nyomja a kicsi orrát! – tapsolt a tenyerével egy kislány.
   - Tetszik neki a karácsonyfánk, meg a díszek a fán, meg a gyertyák fénye, meg az ajándékaink! – kiabálták egyszerre.
   - Azt gondolom, leginkább a dió meg a mogyoró tetszik neki, itt a tányéron! – szólt a gyerekek édesanyja, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta az ablakot, öregmókusra áradt a szoba jó illatú melege.
   - Lépjetek hátrább, nehogy megijedje! – szólt a mama.
   - Te pedig gyere beljebb, kis mókus! Vegyél a tálról, amit csak szeretsz!
   Öregmókus szíve a torkában dobogott, de bátran a tál szélére ugrott. Átölelt egy diógerezdet, beleharapott, aztán visszaugrott vele az ablakpárkányra.
   - Biztosan elviszi a kismókusoknak! – suttogta halkan a kislány. Öregmókus még visszament egy szem mazsoláért, amelyet a foga közé kapott, majd magához ölelte a diót, és kiugrott a nyitott ablakon. A gyerekek örömmel integettek utána, és „a mi karácsonyi mókuskánknak” nevezték.
   Öregmókus ugrált az illatozó, édes zsákmánnyal, ahogy csak bírt. Néha letette a diót, előrevitte a mazsolát, és a diót utána vonszolta. Már az odú bejáratánál járt, amikor eszébe jutott valami. „Az ám, szép az ajándék, de honnan szerezzek karácsonyfát? Meg hát, hol van olyan kicsi karácsonyfa, amelyik befér egy mókus házába?”
   Már szinte leszomorodott, aztán gondolt egyet, és visszaszaladt a fenyőfa csúcsára.
   Pár perccel később már ismét ott járt az odú szájánál, és a két visítozó mókusgyerekkel együtt húzott be az odúba egy jól megtermett fenyőtobozt. A tobozt a mókusház legmagasabb helyére vitték, és a talpára állították.
   - Hiszen ez egy toboz! – kiáltották a gyerekek.
   - A toboz a mókusok karácsonyfája! - -szólt Öregmókus. – Ha a toboz megnő, fenyőfa lesz belőle, az pedig az emberek karácsonyfája. Nézd meg az alakját, ugye, hogy már magában rejti a fenyőt?
   Azzal előgördítette az illatozó finom dióbelet és az édes mazsolaszemet. Mókusmama igazságosan széjjelosztotta közöttük, és ő maga odaült Öregmókus mellé, a toboz tövébe.
   A mókusgyerekek az utolsó morzsáig megették a diót is, a mazsolát is. Még játszottak egy kicsit, aztán csendben elaludtak. Mókusmama mosolyogva mondta Öregmókusnak:
   - Mióta mókus vagyok, ilyen szép karácsonyra nem emlékszem!



Zsadányi Lajos: Hópihe

Hópihe, hópihe,
Olyan, mint a kiscsibe
Ezüst szirom, ezüst pehely
Nekem a télről énekel.


2014. december 9., kedd

Dénes György: Karácsonyfa

Karácsonyra, karácsonyra
Bekopog a karácsonyfa.
Hozza havas erdők álmát,
Ezeregy éj ragyogását.
Jön, s megáll a kisszobában
Csupa illat, csupa bársony,
Feldíszítjük gyönge ágát,
Simogatjuk zöld ruháját.
Odagyűlünk mind alája,
S ránk mosolyog minden ága. 


Sarkady Sándor: Fenyő

Hófedett a hegytető
Zöldben ott áll egy fenyő
Zúzmarája reszkető
Karácsonyi keszkenő.

Száll az éj, a kék madár
Színezüst a holdsugár
Szisszenő szél hoz fagyot
Csengenek a csillagok.


2014. december 4., csütörtök

Fésűs Éva: Mit hoztál december?

Téli erdőn, réten
fehér csend honol.
Didergős december,
vajon mit hozol?
Mélységes tarisznyád
miket rejteget?
Hoztál-e örömhírt,
szép üzenetet?

December az úton
szánkóval szalad,
karácsonyi kedvvel
kincset osztogat,
piros ünnepet hoz,
fenyők illatát -
hóember a kertben
kicsípi magát!




Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák, 
Mikor meztelen az ág? 
Eldobtátok a nyári zöld 
S az őszi aranyruhát. 

Ejnye, ejnye, téli fák, 
Ez aztán a furcsaság: 
Hideg télben levetkőztök, 
Nyáron viseltek ruhát!


2014. december 3., szerda

Levél a Mikulásnak



Fehér szakállú kedves Mikulás,
de szeretnék találkozni teveled!
És hogy tudd, hogy mit hozz majd,
azért írom neked a levelet.

Jól tudod te azt, kedves Mikulás,
tudod, hogy mi az, amit szeretek,
s hogy én abból meg tudok enni
egy egész táblát, nem csak egy szeletet!
Azt hozz nekem egy nagy zsákkal,
és ne csak mogyorót almával!

Fehér szakállú kedves Mikulás,
de szeretnék találkozni teveled!
És hogy tudd, hogy hova gyere majd,
azért írom neked a levelet.

Jól tudod te azt, kedves Mikulás,
tudod, hogy hanyadik az emelet
a mi házunkban, a mi utcánkban,
ahová én is naponta bemegyek.
Hogyha idejössz hajnalban,
kint lesz a cipőm az ablakban.

Ne feledd, Mikulás! Hajnalban
vár rád a cipőm az ablakban!


(zene: Gryllus Vilmos
szöveg: Gryllus Vilmos
közreműködik: Sárközy Gergely, Gryllus Dániel)

Devecsery László: Segítség, sok a hó!

A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjához eljusson. A szánkó telis-tele ajándékokkal. Örülnek majd a gyerekek!
   Talán még álmában is erre gondolt. Igazán szépet álmodott. Mindenütt mosolygó, kacagó gyerekeket látott, akik énekeltek, táncoltak és verset mondtak. Jókedvűen pillantott mindegyikükre, s örömmel látta, mennyit nőttek tavaly óta. Éppen énekelni akart - együtt a vidám gyereksereggel -, amikor recsegés, ropogás szakította félbe az álmot. Felriadt.
   Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött. Gyorsan felkapcsolta a villanyt. Ránézett az órára. Annak a hangját gondolta recsegésnek, ropogásnak, hegyomlásnak, földrengésnek..., pedig csak azt jelezte:
   - Ideje felkelni, fürgén útra kelni!
   Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett el. Hamar reggelizett és alaposan fogat mosott, azután magára vette jó meleg bundáját, hiszen nagyon hideg van odakint.
   - Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szánkó előtt a szarvasok! - gondolta.
   Egy fordítás, két mozdulat, ám a kapu zárva maradt. Hiába nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a zárban, hiába nyomta a kilincset... Nyomta, húzta, cibálta, lökdöste, bökdöste: semmi!
   A másik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. A harmadikkal és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott.
   - Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifelé nyílik.
   Felnézett a magasba. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Lepillantott: térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehérségben.
   - Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Kár, hogy nem tudok repülni! Hogyan szabadulhatnék ki a Mikulásvár fogságából?
   Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben messzire szállt a bimmm-bammm...Madarak, őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek a szavára. Mindenki a Mikulás-hegy oldalára szaladt. Alig találták meg a bejáratot, úgy beborított mindent a hó.
   - Segítenünk kell a Mikulásnak! - mondták a madarak.
   - Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni sem tudunk! - morgolódtak az őzek és a szarvasok.
   - Ti legalább tudtok repülni - szóltak a mókusok, akik legszebb álmukból ébredtek...
   Megszólalt a legöregebb, legbölcsebb szarvas:
   - A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Odabent kérdezzétek meg, hogyan tudnánk segíteni...Mi addig idekint patáinkkal kaparjuk a kapu előtt a havat.
   Amint mondta, úgy is tettek. A madarak repültek, a mókusok másztak, s egykettőre a Mikulás előtt álltak.
   - Szervusztok, kedves kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyünk...Sok-sok gyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipők. A szánkóm tele ajándékkal. Én meg ki se tudok lépni az udvarról.
   - Mi a csőrünkbe csippentjük az ajándékokat, s elvisszük mindenkinek...- ajánlották a madarak.
   - Mi puttonyt teszünk a hátunkra, abba rakjuk a meglepetést... - javasolták a mókusok. 
   - Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok. Pistinek vinnétek azt, amit Kati vár...Örömből szomorúság, meglepetésből csalódás lenne! Köszönöm, de nem ez a megoldás. Nekem kell kijutnom! Hogyan? Még nem tudom...
   - Eszembe jutott valami - szólt a bagoly. 
   - Mondd gyorsan! - sürgették a többiek.
   - Mit gondoltok, melyik állat a legerősebb a környéken? 
   - A medve! A medve!
   - A medve alszik. Minden óvodás tudja! S ha csak egyszerűen aludna, de mélyen alszik, nagyon-nagyon mélyen.
   - Ráadásul horkol, hogy zeng belé a vidék!
   - Fel kell ébreszteni! Ezt a sok-sok havat csupán ő tudja eltakarítani a kapu elől.
   - Gyorsan keressük meg!
   A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Odakint elmondták a többieknek, hogy mit kell tenniük.

*

   Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak. Hallgatóztak, füleltek. Rémisztő, ijesztő és rettentő hangokat hallottak. Óvatosan belopakodtak.
   Odabent, jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt. Visszhangzott a barlang, zengett-bongott az erdő, a hegy. Az állatok szólongatják, cirógatják, simogatják, csiklandozzák, ébresztgetik, keltegetik, ám az álom nem szűnik, nem szökik.
   Ekkor eszükbe jutott a kicsi, játékos kedvű, mindenkit utánzó nyuszi. Elszaladtak érte, s a barlangba hívták.
   - Kedves Nyuszkó! Légy szíves, utánozd a rigó fütyülését, a kakukk hangját, a békák brekegését!
   - Ha csak ez kell, megteszem én!
   Azzal fütyült, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. Felnézett, s nagy csodálkozva kérdezte:
   - Itt a tavasz? Felkelek.
   Nyújtózott egy nagyot. Az állatok megnyugtatták:
   - Nincs még tavasz, tél borul az erdőre...
   - Akkor miért keltettetek fel?
   - A segítségedet szeretnénk kérni...
   - Éppen ilyenkor, amikor a legszebbet álmodtam...Annyi mézet én életemben nem láttam...üüüm...Miben segíthetek?
   - A Mikulás...
   - A Mikulás? Miért nem ezzel kezdtétek?
   - Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulásvár kapuját. Nem tudja kinyitni, ajándék nélkül maradnak a gyerekek!
   - Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, sőt: brumm-brumm, azt a havat szeretném én látni, amelyikkel nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat! A szárnyaitokat se kíméljétek! 
   Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. A medve vezetésével mindannyian munkához láttak.

*

Odabent a Mikulás izgatottan várt, várakozott...Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu. Kitárult. Vidám állatsereg köszöntötte.
   - Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradtak ajándék nélkül a gyerekek! Köszönöm! Köszönöm!
   - Neked mindig szívesen segítünk. Most siess utadra, el ne késs!
   A Mikulás felpattant a szánkóra, az ajándékok tetejére, s csengő-csilingelve-énekelve, víg örömmel indult útjára. Barátai még akkor is hallották a hangját, mikor a hegyoldal eltakarta előlük.
   A medve visszafeküdt jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt. Másnap reggel felébredt. Felkelt, a barlang szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. A végtelen fehérségben lábnyomokat pillantott meg. Távolodó énekszót hallott. Majdnem megbotlott valamiben...Ránézett. Nem akart hinni a szemének. Lehajolt, felemelte azt az óriási üveget, ami tele volt a legfinomabb akácmézzel.

   Az üveg mikulászacskóban volt... 



2014. december 1., hétfő

Galambos Bernadett: Ajándék

Mikulás ha volnék:
minden áldott éjjel,
havat szórnék két kezemmel
háztetődön széjjel!

Mikulás ha volnék
decemberi éjben:
fehér hóban holdsütésben
járnék csengettyűkkel.

Mikulás ha volnék
szívem arany lenne:
arany diót, arany almát
raknék tenyeredbe!

Arany dióm, arany almám
szeretetté válna,
melegsége nem férne be
pici, kis szobádba!


Szalai Borbála: Mesevilág

Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.




Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte: 
     – Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot! 
     Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe. 
     Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában. 
     Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek. 
     S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát. 
     – Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
     S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak: 
     – Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik… 
     De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.  Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.