2014. január 31., péntek

Két kecske találkozott egy pallón

   Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy folyó mellett volt egy kecskecsorda. A kecskék elszéledtek, a víznek az innenső felén is ették a fűzfabokrokat s a víznek a túlsó felén is. Azok a kecskék, amelyek ezen az oldalon legeltek, azt gondolták, hogy a túlsó oldalon jobb étel van, a túlsó oldalbeliek meg azt, hogy itt van a jobb füvecske.
   Gondolkoztak a kecskék, hogyan tudjanak ezek odajönni, azok meg idejönni. Meglátta egy kecske, hogy egy ügyes palló van keresztül a vízen. Kapta magát, s hamar felmászott a pallóra. Amikor meglátta túlfelől egy másik kecske, hogy ez felmászott, akkor ő is sietve felmászott a másik végén a pallónak.
   Amelyik kecske hamarabb mászott fel, az fiatalabb kecske volt, amelyik későbben, az öregebb.    Összetalálkoztak ketten éppen a palló közepén. Azt mondja az egyik kecske a másiknak:
   - Miért jöttél fel a pallóra, ha láttad, hogy én fent vagyok?
   - Azért, mert én öregebb vagyok - mondja az idősebb. - Térjél vissza.
   Azt mondja a fiatalabb kecske:
   - Én aztán nem térek vissza! Az enyém az elsőbbség, mert én másztam fel hamarabb a pallóra.
   A másik is csak mondja a magáét:
   - De én öregebb vagyok, mint te, s a fiatal engedelmeskedjék!

   A fiatal nem akart engedni, az öreg meg csak tartotta az igazát. Összeverekedtek ketten a palló közepén, S mind a ketten beleestek a folyóba, s elvitte őket a víz.


Téli találós kérdések

Fehér pokróc egész földön,
Nem itt szövik, az égből jön.
                                     (hó)

Se keze, se lába,
Mégis repülve jár a világba.
                          (hópehely)

Vonalakat húz a hóba,
Pedig nincsen vonalzója.
Repül, pedig nincsen szárnya,
Ha nem hiszed, ülj fel rája.
                             (szánkó)

Hóna alatt seprűt szorít,
de sohasem sepreget!
Bizony ésszel fel sem érem,
ez az ember ki lehet?
Hóval, faggyal nem törődik,
tűri némán, szótlanul,
de mikor a tavaszt érzi,
mint a patak, könnye hull.
                       (hóember)



Évszakok - magyar népköltés

Év múlik, évet ér,
Egymást hajtja négy testvér.
Víg tavasz virághintő,
Koszorús nyár kalászdöntő,
Az ősz gyümölcsérlelő,
A tél havat terelő.



Hónapok - magyar népköltés

Jégen járó január,
Havat fúvó február,
Hóolvasztó március,
Széllel bélelt április,
Virágnyitó május,
Kalászt érlelő június,
Kendernyűvő július,
Dinnyeszedő augusztus,
Szelet fúvó szeptember,
Szüretelő október,
Télelő november,
Havat hozó december.



2014. január 26., vasárnap

Hárs László: A világot járt kis csacsi

   Itt látható Füles, a csacsi, amint éppen világgá bujdosik.
   Ejnye csak! Még hogy világgá? Világgá bizony! Talán örömében? Inkább bánatában. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság, a képe csupa kétségbeesés.
   Szegény Füles ugyan miért búbánatos? Hát csak azért, mert mindegyre gúnyolták, csúfolták, pocskondiázták. Úgy megkeserítették az életét, hogy még legkedvesebb csemegéje, a bogáncs is kifordult a szájából.
   Baj, baj, nagy baj! De hát kik tették, hol tették, miért tették? Hát az udvarbéliek tették, mégpedig az udvaron, no meg az istállóban, és azért tették, mert túl nagynak találták Füles fülét, és csúfnak találták Füles hangját.
   - Röf-röf, rőfnyi füled van! - röfögték a disznók.
   - I-á!... - felelte Füles, ugyanis azt akarta mondani, hogy ő nem tehet róla.
   De belé fojtották a szót.
   - Meg-meg, megsiketülünk! - mekegték a kecskék, és a szakállukat rázogatták.
   Füles elkocogott, de vesztére tette. A kapirgáló tyúkok közé botlott. Azok hegyes csőrükkel a csülkéhez vágtak, és így kiáltoztak:
   - Kot-kot, kotródj innen, te nagyfülű, borzasztó hangú szörnyeteg!
   Akármerre térült, akármerre fordult, mindenütt csak csacsifülű szamárnak csúfolták. Addig-addig, amíg Füles mélységes búbánatában elhatározta, hogy világgá bujdosik. S nem pihen, míg meg nem szabadul szörnyeteg fülétől, rémséges hangjától.
   És csakugyan elindult világgá.
   Amint megy, mendegél hetedhét ország ellen, hát egy kerek erdőbe jut. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa nyomorúság.
   Egyszer csak hallja, hogy gyönyörűségesen énekel valaki a feje felett. Feltekint, s egy kis madarat pillant meg a faágon.
   - Kérlek, kis madár - esedezett Füles -, taníts meg engem énekelni.
   - Jaj, te nagyfülű! - nevetett a kis madár. - Ki hallott olyat, hogy a szamár énekeljen?!
   Elröpült a kis madár. Füles tovább baktatott, ment, mendegélt világgá, ahogy megfogadta.
   Csobogó patak keresztezte útját. Igen megszomjazott a világgá menetelben, lehajolt, hogy igyék egyet. A vízben egy ollós jószágot pillantott meg.
   - Kérlek szépen - esedezett hozzá -, légy oly jó, kurtítsd meg a fülemet az ollóddal.
   - Szamár beszéd - felelte a rák -, ki látott már kurta fülű csacsit.
   Elúszott a rák. Füles meg baktatott tovább, ment, mendegélt világgá.
   - I-á, hi-á, hiába - sóhajtott bánatosan -, sohasem szabadulok már meg szörnyűséges hangomtól, rémséges nagy fülemtől.
   Viruló rét zöldellt a fákon túl. Igen megéhezett a világgá menetelben, gyorsan harapott vagy kettőt a jóízű fűből.
   Amint ott eddegélt, azt mondta valaki:
   - Milyen gyönyörű nagy fül!
   Felpillantott, s hát egy nagy fülű, szürke csacsi nézett rá. Szakasztott olyan, mint ő.
   - I-á! - kiáltott boldogan Füles.
   - I-á! - felelte örömmel a másik füles. - Ilyen gyönyörű szamárordítást még sohasem hallottam életemben.
   Ott helyben megkérte Füles kezét, azaz patáját, nemsokára megülték a lakodalmukat is.
   És az összes vendég úgy találta, hogy még sohasem láttak szebb füleket, még sohasem hallottak gyönyörűségesebb hangot.
   És Füles? Boldogan iázott, és büszkén billegette világszép csacsifülét.


Szép Ernő: Hó

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!

Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda. 

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.

Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.



Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó


Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.


Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.



2014. január 23., csütörtök

Drégely László: A nagyevő király

Volt egy király
Nevenincs,
Koronája
Drága kincs.

Sokat evett,
Minden jót
Hurkát, kolbászt
Mogyorót.

Meg is hízott
Megdagadt,
Nadrágja is
Széthasadt.

Koronája
Kicsi lett,
Feje búbján
Billeget.

Gondolt egyet
Eladta,
Kismalacot
Vett rajta.


2014. január 21., kedd

Cseh Katalin: Télbe fordult…

Télbe fordult a világ,
lámpása a hóvirág,
polgára a hóember:
Hó Márton, Hó Demeter…

Hópalota, hóálom,
röpülünk a hószánon,
a kezünkben hólabda,
mellettünk ül Hó Kata.

Hósusogás, hóharang,
hógiling és hógalang,
hótündérnyom, hóözön,
hónyugalom, hóöröm.


Jancsik Pál: Hideg, meleg

Szakad a hó, fúj a szél,
kabátomba bújt a szél.

Orrom piros paprika,
hólé folyt a zokniba.

Átjártak a hidegek,
a lelkem is didereg.

Azt hiszem már, megfagyok,
végül mégis itt vagyok,

itt, ahol a kerek kályha
valóságos meleg bánya.

Nyúlok érte tíz körömmel,
táncot járok friss örömmel,

Tüzet nyelek, fagyot fújok,
a bőrömből majd kibújok.

Szeretem én a telet,
Csak ne volna oly hideg!


2014. január 16., csütörtök

Tóth Anna: A titokzatos hóember

   Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.
     Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
     Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
     – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.
     – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
     Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
     – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
     – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
     A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
     – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
     Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
     – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
     Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold  éppen rávilágított, és láttuk, hogy  sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.
     Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
     Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
     – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?
     – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.
     – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
     Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
     A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
     Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
     – Adjunk enni a madárkának is!
     Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
     – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
     – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két  piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.
     – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
     – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
     Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
     – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.
     De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
     Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az  igazi otthonukra.
     A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.


2014. január 15., szerda

Osvát Erzsébet: A három hóember

Körös-körül
Hótenger.
Rajta három
Hóember.

Oly egyforma
Mind a három,
Mint tojások
A vásáron.

Barátkoznak a
Varjakkal,
A rigókkal,
Cinegével.

Villanyokként
Világítanak
Sötét este,
Sötét éjjel.

Hósubában
Sosem fáznak.
Hógombócot
Vacsoráznak.


Sitkei Béla: Ha itt a tél

Szálldos ezer hópihe
Medve pajtás, fázol-e?
Miért fáznék
Brumma, brumm?
Összkomfortos az odúm.

Zúg, süvölt a tél szele
Róka koma, érzed-e?
Ju-hu-hu-huj, érzem ám!
Széllel bélelt a bundám.

Nyuszi, mókus, őzike
Éléskamrád telve-e?
Telve, híja még alig
Kitart jövő tavaszig.



Kufár Róza: Hull a hó

Hull a hó
Micsoda
Zord idő
Hósapkát
Húzott a
Háztető.
Udvarra
Hóvárat
Hord a szél
Hófehér
Szőnyegén
Jár a tél.
Zúzmara
Zizzen az
Ágakon
Hópihe
Táncol a
Válladon
Ablakon
Sok kicsi
Jégvirág
Ez már az
Igazi
Jégvilág!


Weöres Sándor: Hópihe

Mint a fehér rózsa szirma
Lágyan hullok, lebegek
Pihe-puha fehérséggel
Én pólyálom a telet.

Nyáron nagy dunnában alszom
Télen útnak eredek
Cukorfényű lepedőbe
Én pólyálom a telet.


2014. január 11., szombat

Zsadányi Lajos: Hol van a rét?

Hol van rét?
Meg az erdő
Meg a napfény
Meg a szellő

Kékvizű tó
Ringó csónak
Most pihennek
Most alusznak

Csak a varjú
Korcsolyázik
Fára száll
Ha lába fázik.

Szárnyára hull
A zúzmara
Hideget hoz
Az éjszaka

Morcos medve-tél
Nem alszik
Éjjel-nappal
Morgolódik.

Havat fúj a
Szelíd tájra
Hóvihart meg
A világra.


2014. január 7., kedd

Tímár Hedvig: A cica és a tél

Kicsi cica az ablakban
Tágra nyitja a szemét
Olyat lát, mit sosem látott,
S amit lát, csodaszép.

Fehér, mint a jó tejecske,
Puhán csillan, mint a hab,
S mindegyre szállong, hozza
Sok pelyhecske, kicsiny, nagy.

Ez már igen, nekem való!
Nyalja száját a cica.
Tejfel hull a nagy egekből
Jaj de jó ez a csuda!
Egyet szól és kettőt ugrik
A fehér csuda felé,
No, de mindjárt sziszeg, prüszköl
Mert nyakig zuhan belé.

Fázva fut be a szobába
S így óvja a nagy cicát
- Ki ne menjél, jó mamácska
Fagyott tejfel a világ.


Deák Katalin: Téli mese

Icipici tündérlányka
Betoppan a palotába.
Megkérdezi tél királyát,
Miért nem rázza a szakállát.

A gyerekek napok óta
Várnak a friss, fehér hóra.
Szánkóznának, síelnének,
Hóembert építenének.

Siess, tehát kedves apó,
Hulljon, hulljon már a hó.
Öröm legyen és ne bánat,
Lengedezzen a szakállad.



2014. január 2., csütörtök

Várnai Zseni: Hull a hó


Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.


Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.



Bodai-Soós Judit: Január

   Amikor a Tél megrázza a szakállát, hullani kezd a hó a Földön. Január, a Tél középső fia, kisgyermek korában nagyon irigyelte ezért édesapját. Szerette volna, ha neki is van valami hasonló tudománya, de ahhoz persze még mindenképpen kicsi volt, hogy szakállt növesszen. Mivel azonban ez a dolog annyira érdekelte, hogy emiatt rengeteget nyaggatta szüleit, apja megengedte, hogy segítsen megrajzolni a hópelyhek mintáját.
     A kis Január az elején nagyon örült ennek a feladatnak, és rendkívül ügyesnek bizonyult; szebbnél szebb mintákat formázott a hópelyhekből. Sokan megcsodálták munkáit, és gyakran dicsérgették ügyességét.
     Hamarosan viszont, úgy érezte, a sok dicséret ellenére is, hogy neki ez nem elég. Arra vágyott, hogy hatalmas virágokat rajzolhasson, óriási képeket komponálhasson. Fantáziája határtalan volt; lendületes, nagy íveket, ezernyi mintát, alakot képzelt maga elé, de hiába, mert ceruzájával csak apró csillagocskákat lehetett formázni, amikből csak kis hópelyheket tudott összerakosgatni. Így nem csoda, hogy egy idő után már cseppet sem élvezte a munkát, ráunt, mert szabadságra vágyott. 
     Volt Januárnak egy unokatestvére és egyben legkedvesebb játszópajtása: Március. Ő volt a Tavasz legidősebb fia. Neki panaszkodott egyszer munkája unalmasságáról a kisfiú, amikor is Márciusnak hirtelen eszébe jutott valami. Kotorászott egy darabig a zsebeiben, végül előhúzott egy ceruzát, pontosabban egy fél ceruzát, és odaadta Januárnak.
     – Mit kezdjek én ezzel? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Van nekem éppen elég ceruzám.
     – Tudom, – válaszolta Március mosolyogva – de ez varázsceruza. Édesanyámé volt, de eltörött, és kidobta a szemétbe. Én pedig kimentettem onnan, és most neked adom, mert lehet, hogy hasznát veheted.
     – Azt mondod, hogy varázsceruza? – kérdezte Január csillogó szemekkel.
     – Igen, édesanyám ezzel szokott szivárványt rajzolni az égre. Talán te is rajzolhatnál szivárványt vele, vagy bármi mást, hisz olyan ügyesen rajzolsz.
     Január megköszönte és zsebre vágta a varázsceruzát, és csak este vette elő újra, amikor barátja már hazament. Egyedül szerette volna kipróbálni, mert félt a kudarctól, és szégyellte volna magát, ha valami rosszul sikerül.
     Kezébe fogta a kis ceruzacsonkot, és megpróbált vele szivárványt rajzolni az égre, amint azt nagynénje teszi, de hiába próbálkozott, nem járt sikerrel. Már éppen el akarta hajítani a haszontalannak tűnő eszközt, amikor észrevette, hogy a Földön, a házak befagyott ablaküvegein megjelent a szivárvány íve, pontosan úgy, ahogyan ő rajzolta.
     Megörült a felfedezésnek, de nem volt benne biztos, hogy ez csakugyan az ő keze munkája, ezért gyorsan rajzolt egy kis virágocskát, és csodák csodájára, ez a kis virág is rögtön megjelent a házak ablakain.
     „Nagyszerű, – gondolta – most végre szabadon rajzolhatok, amit csak akarok!” És valóban így lett. Egész éjszaka dolgozott, és reggelre, mire felébredtek a Földön az emberek, szebbnél szebb jégvirágok borították be ablaküvegeiket.
     Ettől a naptól kezdve, a jégvirágok rajzolása lett Január kedvenc időtöltése, és mindenki, aki látta, nagyon meg volt elégedve munkáival.
     Amikor a Tavasz meghallotta, hogy mi történt, megajándékozta unokaöccsét egy egész készlet varázsceruzával, hogy Január az ő ablakaira is tudjon mindig jégvirágot rajzolni.


2014. január 1., szerda

A vajaspánkó (orosz népmese)

   Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony.
   Kéri az ember az asszonyt.
   - Süss nekem anyjuk vajaspánkót.
   - Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincs.
   - Ej, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.
   Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.
   Elunta magát a vajaspánkó , legurult a lócára, a lócáról a padlóra , s a padlóról legurult az ajtó felé.    Átgurult küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb és messzebb.
   Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.
   - Megeszlek te vajaspánkó !
   - Ne egyél meg sandaszemű! Inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek neked !A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Mért féljek nyúl tőled?
Megszököm előled!

   S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől mintha ott sem lett volna.
   Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott a farkassal.
   - Megeszlek te vajaspánkó!
   - Ne egyél meg ordas farkas! Szépet énekelek neked.
   És fújni kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Miért féljek farkas tőled?
Mindjárt megszököm előled!

   S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől mintha ott sem lett volna.
Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben,s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.
   - Megeszlek te vajaspánkó!
   - Ne egyél meg tányértalpas, ugyan miért is ennél meg?
   S a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Ordas farkas úrtól,
Miért félnék medve tőled?
Megszököm mindjárt előled!

   S tovább gurult. Úgy eltűnt a medve szeme elől mintha ott sem lett volna.
Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.
   - Jó napot vajaspánkó! Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!
De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Ordas farkas úrtól,
Mackó Miska úrtól,
Miért féljek hát tetőled?
Megszököm könnyen előled!

   - Felséges ének!- szólt a róka. - Csak az a baj, hogy megöregedtem,kedvesem,rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el mégegyszer.
   Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. felugrott a róka orrára és újrakezdte:
   - Vajaspánkó a nevem…..
   Abban a pillanatban a róka – hamm - bekapta.
   Ha a róka a vajaspánkót be nem kapta volna, az én mesém is tovább tartott volna!



Kányádi Sándor: Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! - 
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! - 
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.