2013. február 27., szerda

Fésűs Éva: Mese egy vadkörtefáról

   Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogy került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
   - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezgették tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
   - Gyimet-gyomot, vackormagot!
   - Vidd innen! Vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
   - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
   - Gyimet-gyomot, vackormagot!
   - Vidd innen! Vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak , mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját:
   - Hé te! Mit hoztál?
   - Gyimet-gyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat:
   - Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
  Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, továbbfutott.
  Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta.
  Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
   - Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
   - Nincs rajtad alkalmas odú! – sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg az erdei tölgyeken kettő is akad!
  Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte:
   - Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
  Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád se telepedett le alája.
   - Brr! – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe.
  Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nemegyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték, és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
  Egyszer harkály doktor végigkopogtatta, és rosszallóan csóválta meg a fejét:
   - Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbe-gurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
   - Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz gallya tört le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
   - Mi az? – suttogták ijedten.
   - Valami lesz! – mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott:
   - Uccu világ, verekedni akarok!
   - Igrum-burgum, hordd el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
   -  Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
  Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajolt minden ág.
   - Gyáva népség! –kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának letöröm a derekát!
 Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben hirtelen maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait:
   - Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek aligpelyhes fiókákkal.
   - Hát aztán? Téged ki kérdezett?
   - Te!... Azt kérdezted: ki birkózik meg veled. Hát majd én!
   - No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
  Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de minél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szélfelfújta, kevély arcába. Közben minden ága-boga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében hozzávágta a fához villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég:
   - Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
  A patak is tajtékzott:
   - Mit tettél ezzel a szegény fával?
  Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar, megtépázva, vissza se mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte!
  A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodája, másnap mégis ráröppent a rigó és azt kérdezte:
   - Megengeded-e, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
  Hogyne engedte volna!
  Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végigtisztogatták.
  Amikor megköszönte azt válaszolták:
   - Szívesen, szívesen, máskor is!
  Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
   - Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
   - Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcsöskertben a fák.
   - És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s egymásnak suttogták halkan:
   - Látjátok? …Az ágaira fészket raknak a csillagok!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése