2013. február 27., szerda

Fésűs Éva: Mese egy vadkörtefáról

   Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogy került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
   - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezgették tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
   - Gyimet-gyomot, vackormagot!
   - Vidd innen! Vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
   - Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
   - Gyimet-gyomot, vackormagot!
   - Vidd innen! Vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak , mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját:
   - Hé te! Mit hoztál?
   - Gyimet-gyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat:
   - Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
  Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, továbbfutott.
  Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta.
  Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
   - Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
   - Nincs rajtad alkalmas odú! – sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg az erdei tölgyeken kettő is akad!
  Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte:
   - Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
  Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád se telepedett le alája.
   - Brr! – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe.
  Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nemegyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték, és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
  Egyszer harkály doktor végigkopogtatta, és rosszallóan csóválta meg a fejét:
   - Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbe-gurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
   - Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz gallya tört le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
   - Mi az? – suttogták ijedten.
   - Valami lesz! – mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott:
   - Uccu világ, verekedni akarok!
   - Igrum-burgum, hordd el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
   -  Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
  Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajolt minden ág.
   - Gyáva népség! –kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának letöröm a derekát!
 Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben hirtelen maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait:
   - Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek aligpelyhes fiókákkal.
   - Hát aztán? Téged ki kérdezett?
   - Te!... Azt kérdezted: ki birkózik meg veled. Hát majd én!
   - No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
  Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de minél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szélfelfújta, kevély arcába. Közben minden ága-boga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében hozzávágta a fához villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég:
   - Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
  A patak is tajtékzott:
   - Mit tettél ezzel a szegény fával?
  Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar, megtépázva, vissza se mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte!
  A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodája, másnap mégis ráröppent a rigó és azt kérdezte:
   - Megengeded-e, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
  Hogyne engedte volna!
  Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végigtisztogatták.
  Amikor megköszönte azt válaszolták:
   - Szívesen, szívesen, máskor is!
  Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
   - Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
   - Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcsöskertben a fák.
   - És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s egymásnak suttogták halkan:
   - Látjátok? …Az ágaira fészket raknak a csillagok!



Kányádi Sándor: Sóhajtás


Kútnak lenni volna jó,
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó,
akárcsak a harmat. 


Gazdag Erzsi: Csigabiga néne


Körülnézett háza táján
Csigabiga néne.
„Közeledik már az ünnep,
meszelni is kéne!”

Meszet oltott egy csöbörben,
s kimeszelte házát.
Olyan fehér, olyan tiszta,
nem találni párját.

Megbámulja, megcsodálja
egész erdő népe,
s háza előtt örvendezik
Csigabiga néne.



2013. február 25., hétfő

Gyárfás Endre: Ébresztő


Ébresztőt fújnak
fürge rigók;
ledobja kertem a
hótakarót.
Ébred a hóvirág,
körültekint,
meglesi alvó
testvéreit.
Parányi harangja
messzire cseng:
- Tőzike, ibolya,
ne szenderegj!
Salamon pecsétje,
téltemető,
sáfrány és kankalin,
bújj csak elő!
Bőrlevél, jácint,
ébredjetek!
Itt az ÉV reggele:
a kikelet.


Galambos Bernadett: A katica bánata


A kis Kati, Kati bogár,
kinyitotta szárnyát,
reggeli nap csillogtatta
szép piros kabátját.

Illegett a rozmaringnak,
várta a fű bókját,
és amikor elszállt volna…
nem találta foltját.

„Ilyen szégyent! Tegnap mostam!
Lefújta a szellő?
A hetedik kis pettyemet
hol rejti az erdő?”

Szaladt ide, futott oda,
nem lelte a pettyét,
hogyha holnap megtalálod,
vidd el neki hírét!

Megörül majd, s meghív téged
katica vendégnek,
s vigyél neki egy-két pettyet
hátha kell szegénynek!


Zelk Zoltán: Tavaszi dal


Egy, kettő, három, négy,
kis őzike, hová mégy?
- Elég, hogyha tudom én:
tavasz elé futok én!

Egy, kettő, három, négy,
te kis nyuszi hová mégy?
- Se erdőbe, se rétre:
a szép tavasz elébe!

Egy kettő, három, négy,
te kis madár vígan légy:
olyan szép dalt daloljál,
szebb legyen a tavasznál!


2013. február 24., vasárnap

Műanyag kupakokból

Az oviban kupakokat gyűjtöttünk, rengeteget hoztak a gyerekek. A neten sok ötletet láttam, mi minden is készülhet ezekből a kupakokból.
Mi képeket alkottunk, a nagyobbak igazi remekműveket készítettek:











Szabó Lőrinc: A szél meg a nap


Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő. 


Wass Albert: Mese a tavasz-ébresztő kis cinegéről


   Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is.
   Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is –, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékesszürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
   – Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
   – Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
   – Nem félsz a hótól, hidegtől?
   – Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
   – S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
   – Cinege! Cinege!
   – Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva –, nagy szeretet s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt!
   Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást.
   – Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
   – Azt úgy – felelte az angyal –, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
   – Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a kis cinege. – Csak azt mondd meg, hogy hol keressem!?
   – Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal –, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem
könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. Elvállalod-e, cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
   Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman.
   – Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!
   S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
   – Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
   – Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
   Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
   – Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor –, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
   – Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
   – Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor –, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
   – Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
   Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
   – Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka, ravaszul.
   – Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
   – Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka –, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
   A kis cinege elcsodálkozott.
   – Neked is van csengettyűd?
   – Van hát. Itt a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
   – De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege –, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
   – Dehogyis csak az – fondorkodott a róka –, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
   Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
   – Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
   Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
   – Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
   Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
   A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
   – Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
   Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
   – Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
   – Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
   – Onnan, lelkecském – felelte az öreg tölgyfa –, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
   – Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
   – Látod azt a kis száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
   A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
   Arra jött a szarvas.
    – Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
   – Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá, a fagyott föld mélyére!
   – Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
   – Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is –, többet már én se tehetek.
   Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
   A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
   – Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
   S hát bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág.
   Álmosan nézett körül.
   – Ki ébresztett föl? Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
   – Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
   – Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve –, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
   Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
   – Csiling-csiling! Csiling-csiling!
   S lám, egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandikó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az
öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
   De te nem feledkezel meg róla, ugye?
   Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja:     „Keresek! Keresek! Kis
csengettyűt keresek!”
   Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor bizony még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
   Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.



2013. február 22., péntek

Zelk Zoltán: Párácska


Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézenfogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt.
   Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédainak:
   - Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle!
   - Az bizony - mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet...
   Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait.
   Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt:
   - Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni.
   Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt:
   - Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő...
   Felhőmama így szólt:
   - Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány...
   Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak:
   - Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk!
   A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek:
    - Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket!
    Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket.
   De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé.
    Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott:
   - Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek!
   A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben. 


Zelk Zoltán: A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...





2013. február 21., csütörtök

Pataki Edit: Kikeleti hír

Nagy újság van, Gyerekek! 
A Százlábú felébredt! 
Átaludta a telet, 
pislákolva nyit szemet, 
s nagy vidáman lépeget. 
Mit is mondtam? Lépeget? 
Emel lábat eleget! 
Ötven ballal, ötven jobbal 
előbb  tipeg, aztán nyargal. 
Köszönti a Kikelet, 
ő meg visszainteget. 
Ránevet a Napsugár 
s piros Katicabogár.



2013. február 20., szerda

Osvát Erzsébet: Hóvirágos zöld szoknyában


Sarkig érő
aranyhajjal,
kék kökörcsin
koszorúval,
hóvirágos
zöld szoknyában
érkezett meg
hajnaltájban.
Elámultam
és megálltam.
Ily gyönyörűt sose láttam.
- Szólj, hát ki vagy? -
kérleltem én
- Hogyan toppantál
így elém -
Megszólalt
a szépek szépe:
- Nap bújtatott
köpenyébe,
fürge szellő
szárnyára vett,
cinke dalolt
fejem felett.
Vidd el a hírt
nem titok már.
A tavasszal találkoztál.


A hóvirág


Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
     Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
     – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
     A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
     Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

(Zelk Zoltán meséje nyomán)


Donászy Magda: Hóvirág

– Hóvirágom, virágom,
mi újság a világon?

– Véget ért a hosszú tél,
simogat az enyhe szél,
melegebben süt a nap
újra szalad a patak.
Hallottam a cinegék
kikeleti énekét,
tavasz jár a határon.

–  Ó, be szép ez virágom!




2013. február 19., kedd

A só (Magyar népmese)

   Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.
   Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
   – Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
   – Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
   – Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
   – Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
   – No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?
   – Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
   – Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
   Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
   Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
   Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
   Utána megy a királyfi, s beszól:
   – Ki van itt?
   A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.
   Újra kérdi a királyfi:
   – Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
   A királykisasszony most se mert szólni.
   Harmadszor is kérdi a királyfi:
   – Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
   De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő.
   Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
   Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
   – No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
   – Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
   – Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
   Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre.
   Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre.
   Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem.     Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
   – Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?
   – Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
   – No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
   – Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
   Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.     Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Csukás István: Elefánt


Hogyha volna egy tál fánkom,
megenné az elefántom,
kevés lenne fele-fele
fánkból több is férne bele,
éppen ezért nem is bánom,
amiért nincs elefántom.



Csák Györgyi: Cserebere

Piros szemű fehér egér,
egész nap csak csereberél.
Volt neki egy kalapja,
Elcserélte malacra.
A malacot zsebkendőre,
A zsebkendőt lepedőre.
A lepedőt két macskára,
A két macskát vaskályhára.
A vaskályhát hintaszékre,
Hintaszéket bőrzekére.
A bőrzekét malacra,
Azt pedig egy kalapra. 


2013. február 17., vasárnap

Illyés Gyula: Az állatok nyelvén tudó juhász


Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:
   - Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.
   Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához.
   Kérdezte a kígyók királya:
   - Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?
   Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal.       Azzal visszajött az ember a földre.
   Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:
   - Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!
   A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.
   Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta:
   - Ne kérdezd; az isten adta.
   Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet.
   - Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
   - Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége.
   - Nem lehet! - kötötte magát a juhász.
   De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:
   - Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e!
   A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.
   Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:
   - Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?
   A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.
   Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.
   Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki:
   - Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?
   De a kakas azt mondta:
   - Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni.
Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni.
   Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.


Gazdag Erzsi: Vidám trombitások


Egy kis malac, röf-röf-röf,
trombitálgat: töf-töf-töf.
Trombitája, víg ormánya
földet túrja, döf-döf-döf.

Jön az öreg, meglátja.
Örvendezve kiáltja:
„Röf-röf-röf, csak rajta, fiam!
Apád is így csinálja."

Most már együtt zenélnek.
Kukoricán megélnek.
„Töf-töf-töf-töf, röf-röf-röf-röf. . ."
Ezek ám a legények!


Fésűs Éva: Hóvirág


A hó alól üdezölden
kibújtam, és felkötöttem
pici, fehér bóbitámat,
jó hírt hoztam a világnak!

Alszik még a zúzmarás fa,
fogva tartja fagy varázsa,
de a föld szíve titokban
egyre melegebben dobban.

Erdő, mező, ébredjetek!
Tavasz tündér a vén telet
napsugárral csiklandozza,
míg elcsöppen jégcsap-orra!