2012. december 22., szombat

Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek


   A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
      - No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
    Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
     - Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
    A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
     - No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
    Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
     - Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
    Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
    De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.


Gazdag Erzsi: Cinege etetés


Hej, télidő, hej, zord idő
Elkéne most a hócipő!
Ha volna hozzá ködmön is,
S ha már kívánok, sapka is!

- sóhajt a kis madár,
Míg ablakpárkányomra száll.
Kopogtat: Kopp-kopp, hallod-e?
Ablakodat kinyitod-e?

Adsz-e ebédre jó magot?
Már három napja koplalok.
Fáztál-e télen éhesen?
Én ázom-fázom s éhezem.

Már nyitom, nyitom, cinege,
Gyere, meleg van idebe!
Itt van szalonna, friss köles,
Csak válogass, csak csipegess!

Odább hussan a kis bolond,
És csupa félés, csupa gond.
Kiszórom a magot neki.
Rám pislog, aztán fölszedi.



Fecske Csaba: Hó hull


Ordas tél sompolyog,
zúzmarás az orra,
kémleli az eget
zsákmányt szimatolva.
 
S mint mikor a róka
liba tollát tépi,
a világot hulló
hóval bepihézi.



2012. december 21., péntek

Ennivaló karácsonyfa :)




(Forrás: internet)

Devecsery László: Itt a tél


Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.


A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.


Csillog-villog a világ,

s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.



Fésűs Éva: Az ökörszem


  Egyszer réges-régen, meseerdő közepében nagy ünnepséget tartottak a madaraknak. Eljött közéjük az erdő szépséges tündére, hogy mindegyiküknek nevet adjon, mert addig csak
mint névtelen tollasok röpdöstek ágról ágra.
  Volt nagy öröm! Mackó bácsi vállalta a keresztapaságot, egy öreg betűző szú pedig belerágta a neveket egy lucfenyő kérgébe.
  Mosolygott az erdő tündére, amint a pipiskedő, csivitelő, izgatottan csattogó, illegő-billegő madarakat sorban megérintette egy virágzó almaággal.
- A te neved legyen pipiske, amiért folyton pipiskedsz!...A tiéd meg búbos pacsirta…Te feketerigó légy…te pedig vörösbegy…Téged fakopácsnak nevezlek, mert mindig a fákat kopácsolod…
  Gyűltek a nevek a fenyő kérgén; a betűző szú izomlázat kapott a sok rágástól. A névadás végén mindenki táncra perdült örömében. A tündérke eljárta a tündértipegőt, Mackó bácsi a medvetopogót, a madarak padig úgy daloltak, fuvoláztak örömükben, ahogy a torkukon kifért. Talán sosem volt még ilyen vidám napjuk!
  Egyszer aztán pirosodni kezdett a napsugár. Alkonyodott. Búcsúzott a tündér.
- Nemsokára újra eljövök hozzátok – mondta - , hogy megnézzem, ki mit tett; megérdemeltétek-e valamennyien a szép neveteket.
  Beszállt kék árnyék kocsijába, és elsuhant a hegyek mögé.
  Az okos, gondos Mackó bácsi még egyszer névsorolvasást tartott, hogy lássa, tudja-e mindenki a nevét. A madarak büszkén jelentkeztek. Már azt hitték, senki sincs hátra, amikor megszólalt egy icipici, rozsdabarna tollú, jelentéktelen kismadár:
- Mackó bácsi, kérem, én kimaradtam!
- Tyű, azt a rozmaringos, rekettyés teringettét! – mordult fel Mackó bácsi, miközben mindenki meglepetten nézett a madárkára -, hát ez hogyan történhetett?
- Nem tudom, - szepegett a kismadár. – Pedig itt voltam. Mindig azt hittem, hogy majd később következem…
  A cserfes szajkó tüstént belekotyogott a dologba:
- No persze, de olyan picike, hogy senki sem vette észre! Nézzétek csak! Talán akkora sincs, mint egy ökör szeme!
- Hihihi!Hahaha! – kacagtak a madarak – csakugyan, éppen akkora!
  Mackó bácsi összecsapta a két mellső mancsát:
- No kisöcsém, akkor megvan a neved! Te leszel az ökörszem!
  Erre aztán még nagyobb csivitelés, nevetés támadt. Mivel a betűző szú már teljesen kimerült, Mackó bácsi saját körmével véste rá az új nevet a lucfenyőre.
  A parányi madárnak elszorult a torka. Egyetlen hangot sem tudott kiadni. Hát így elbántak vele? Most már örökké ezt a csúf nevet kell viselnie?
A többieké milyen szépen hangzik: aranymálinkó, tengelice, fácán… Milyen dallamos az, hogy fülemüle, és milyen előkelő az, hogy szalonka…De ökörszem? Ki hallott ilyet!?
- Ökörszem! Ökörszem! Pompás tréfa! – zengett még később is az erdő a többi madár hangjától, és csak akkor lett csend, amikor leszállt az este.
  Az ökörszem nem tudott elaludni. Titokban irigyelte a harkályt, mert az a fák orvosa, a fülemüle énekművész, a banka büszkén viselheti a bóbitáját, de mihez kezdhet ő, akinek már a neve is nevetséges?
  Szégyenében a patakparti bozótba rejtette a fészkét. Ott eszegetett bogyókat, apró bogarakat, míg egy napon panaszos sírdogálás ütötte meg a fülét. Kíváncsian kikandikált.
Egy őz állt a vízparton és keservesen panaszkodott:
- Jajj, a gyomrom! Elrontottam szagos füvekkel a gyomromat!
  A pici madár tüstént eléje röppent.
- Ezért vagy úgy oda? Másnak nagyobb a baja, mégsem sír!
  Az őz csodálkozva fordította feléje könnyes tekintetét:
- Ki vagy és mi a neved?
- Ökörszem… - szégyenkezett halkan a kismadár, de alig mondta ki, az őz elnevette magát: 
- Ugyan, miféle név ez?
- Csúnya! És nem múlik el, mint a gyomorfájás. De látod, mégsem sírok.
- Akkor vigasztalj meg engem is! Olyan mulatságos madár vagy!
- Megpróbálom – felelte az ökörszem, és az őz csodálkozva látta, hogy hirtelen billegni, bókolni kezd, farktollait mulatságosan felmereszti, tipeg-topog, félretartja a fejét, aztán úgy ugrabugrál ágról földre, földről ágra, mint egy kis tollas labda. Végül pedig még énekel is egyet.
  Mire befejezte, az őzike azt is elfelejtette, hogy van gyomra.
- Köszönöm, te kedves ökörszem! – mondta. – Hálával tartozom neked, mert beteg voltam és felvidítottál.
  Az ökörszem boldogan aludt el ezen az estén. Másnap már az erdő széléig is elmerészkedett. Ott három búsuló nyúllal találkozott. Morcosan, fáradtan bandukoltak.
- Hová, hová nyulacskák? – kérdezte kíváncsian.
- Hagyd el! – legyintettek a nyulak rosszkedvűen -, az idén olyan rossz volt a káposztatermés, hogy elmegyünk világgá!
- Ezért lóg a fületek? Hát ha nincs káposzta, van répa, ha nincs répa, akad krumpli. Másnak nagyobb bánata van, mégsem megy világgá?
- Ki vagy te, hogy így mersz velünk beszélni, akik már három vadászatot megértünk? – kérdezte a legmorcosabbik.
-  Ökörszem a nevem! – felelte a madárka, és félrehajtott fejjel leste a hatást.
  Az nem is maradt el. A három nyúl egymásra nézett aztán először fintorgatni kezdték az orrukat, s végül kipukkadt belőlük a nevetés:
- Ökörszem? Hahaha! Ki hallott már ilyet?
- Bizony, úgy hívnak! – csettintett a kismadár vidáman, és most már kérés nélkül kezdett el fel-alá röpdösni, ugrálni, mókázni, hogy ezeket a szegény füleseket is felvidítsa. No, azok hamarosan háromfelé gurultak a nevetéstől, és elfeledkeztek a rossz káposztatermésről, de még a világgá menésről is.
- Nahát, te inci-finci, azt meg kell hagyni, hogy minket alaposan kigyógyítottál a búbánatból! – mondták, és hozzátették:
- Látogass el a barázdába is! Mindig szívesen látunk.
  Az ökörszem boldogan röppent haza. Attól kezdve mindenkit felvidított, akivel csak találkozott. Most látta, hogy mennyiféle bánat, gond és baj akad a világon. Már nem is érezte olyan nagynak a saját sérelmét.
  Egyszer Mackó bácsit is baleset érte. Vigyázatlan volt, és a darazsak összecsipkedték az orrát. Az ökörszem mindjárt repült a patakra, onnan hozott a csőrében falevél-borogatást, azután addig ugrabugrált, mókázott előtte, amíg a kínos darázs-kalandot el nem feledte.
  Egyszer aztán elérkezett az erdei tündér látogatásának napja. A madarak izgatottan gyűltek köréje az erdei tisztáson, hogy bebizonyítsák: méltóan viselték szép nevüket. Csak az ökörszem rejtőzött el a bozótban. Neki nincs itt keresnivalója…
  Csakhogy Mackó bácsi nem így gondolta, és nagyot brummogott:
- Mi dolog, hogy nincs itt az ökörszem?
- Bebújt a bozótba! – árulkodott a szajkó.
- Rozmaringos teringettét, gyere elő gyorsan! – kiáltott Mackó bácsi, mire a kismadár ijedten jelent meg az egyik ágon:
- Nem csináltam semmit!...
  De akkor már a négylábúak is mind ott voltak, és csak úgy zengett az erdő a pici Ökörszem dicséretétől.
- Sajnálom, hogy ilyen csúnya nevet adtunk neki – dörmögte mackó bácsi - , de ezen már nem segíthetünk. Ezért arra kérünk, kedves tündér, hogy jutalmad meg őt, amiért olyan sokszor jókedvre derített minket.
  A tündér tenyerébe vette az ökörszemet és megsimogatta:
- Bizony, madárkám, nagyon jót tesz az, aki a rosszkedvűeket és a szomorúakat felvidítja…Én most aranynál is nagyobb kincset rejtek a szívedbe: örökös jókedvet!
  Bele is rejtette, aztán elengedte…
Az ökörszem azóta is mindig boldog, vidám kismadár. Itt marad a télben is; dalol a didergőknek, ő hirdeti nekik, hogy jön még tavasz, jön csodaszép, napfényes kikelet.



B. Radó Lili: Mit üzen az erdő?


Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
- Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet! 


2012. december 20., csütörtök

Fésűs Éva: December, december


December, december,
A világ csilingel
Hóember hófején
Fázik a cilinder.
 
Kis csizma, nagy csizma
Csikorgó hóban jár
Piros kis orroddal
Cinegét foghatnál. 
 
Kis bunda, nagy bunda
Kell már a szőr kucsma
Hópaplant sző a tél
Medvére, mókusra.
 
December deret fúj
December fagyot hoz
A világ mégis csak
Ünnepre harangoz.
 
Hamvadó alkonyban
Csillag gyúl faágon
Meglátod, egyszer csak
Itt lesz a karácsony.




Drégely László: Jégtündér alszik


Hólepte tájon, 
Süvítő szélben 
ülnek a varjak 
fák tetejében. 
  
Alattuk némán, 
ahol az út van, 
jégtündér alszik 
befagyott kútban. 
  
Őrzi álmát 
három szép csillag, 
ezüstös hold is 
feléjük ballag.


Gazdag Erzsi: Hull a hó


Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom,
Télapó zúzmarát fújdogál az ágon.

A kis nyúl didereg, megbújik a földön;
„Nem baj ha hull a  hó, csak vadász ne jöjjön!”

Parányi ökörszem kuporog az ágon,
Vidáman csipogja: „Süt még nap a nyáron!”



2012. december 19., szerda

Móra Ferenc: A nyughatatlan méhecske

   Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is ismertem.     Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
   – Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi – döngicsélte a hullatag virágbokroknak. –     Egyik fülemüleszótól a másik fülemüleszóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
   Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még mindig kint bújócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba, és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat.
   – Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban – mondták neki, azzal nyugodalmas jó éjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját, és eltették magukat holnapra.
   Azt hitték szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt, és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
   – Hát téged mi lelt? – riadtak föl álmukból az öreg méhek.
   – Én már kialudtam magam – motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. – Azt hiszem, régen reggel van már.
   Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon, és azt mondták, még csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az idő, s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
   – Mindegy az, én már nem vagyok álmos – veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske, és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába, és álommézet kentek a szemére.
   – Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét – takargatták be a virágszirom-paplannal, és maguk is álomnak adták a fejüket.
   Egy-két órát aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen. Liliomos kertben járt álmában, és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett, és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölgette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
   – Fülemüleszót hallottam – osont ki az ágyból, s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
   Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hólepte, jeges eső verte, s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
   – Én vagyok a legfrissebb – döngicsélte kevélyen, és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt, és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja.     Dideregve nézett körül, és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
   – Kalács, kalács, kalács! – kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
   – Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn – szomorkodott el a nyughatatlan méhecske, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
   Szundikált is egy kicskét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
   – De már ennek a fele sem álom – készülődött fel a nyughatatlan méhecske, s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
   – A legkisebb a legfrissebb – dongott ki a nyíláson, s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát, s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz, s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
   – Majd megmutatom én, ki a legény a csárdában! – szálldosott egyik ágról a másikra.
   S bizony meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
   – Nini, ki hajigálódzik itten? – tekintett föl a méhecske, s nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirág-szirom hull az égből.
   Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak, és ráfagytak a gyönge szárnyára. Télapó visszafordult az ég pereméről, és haragosan rázta a szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát, s utoljára megdermedve hullott le a földre.
   A legkisebb a legoktalanabb – ezt döngicsélte utoljára.
   Jó szerencse, hogy éppen akkor mentem végig a kerten, és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba, s most itt élesztgetem a napon. Ha fölébred, visszaeresztem a testvérkéihez. De előbb megígértetem vele, hogy soha többet nem nyugtalankodik éjszakának idején.





Anderkó Péter: Karácsonyi dal

Kint hideg van
Bent a csend
Egy kis harang
Halkan cseng.
A zöld fenyőn

Apró a gyertyaláng
Mégis meleggel
Tölti be a szobát.
Fénye a színes

Gömbökön megtörik
Minden érzés
Ünneplőbe öltözik.
Olyan hosszúnak

Tűnik ez a pillanat
Karácsony van,
S remélem örökre így marad,
Karácsony van,
Érezd jól magad!






2012. december 17., hétfő

Karácsonyfa - barkácsötlet


Ehhez a fácskához szükséges:

- egy kis darab az alufólia gurigájából,
- különböző méretűre vágott zöld háromszögek, papírból,
- egy fél hurkapálcika, aminek kihegyezzük a végét,
- egy darab fahéj, aminek elég nagy lyuk van a közepén ahhoz, hogy beleszúrjuk a hurkapálcikát,
- egy kis darab gyurma, amit a papírgurigába teszünk, ebbe szúrjuk bele a fahéjat,
- színes gyöngyök,
- ragasztó.


Elkészítése:

- a gurigába beletömködjük a gyurmát,
- a fahéjba beledugjuk a kihegyezett hurkapálcikát, 
- ezt beleszúrjuk a gyurmába,
- elkezdjük ráhúzni a pálcikára a zöld háromszögeket, a nagyobbtól haladva a kisebbekig, úgy, hogy mindig fordítunk egy kicsit a papíron, hogy a sarkok ne fedjék egymást:


- még szebb, ha két különböző árnyalatú zöld papírt használunk.
- így haladunk egyre feljebb, legalább háromféle méretű papírt használva


- a végére egy gyöngyöt szúrunk, vagy ha nem megy rá, egy kis darab színes gyurmából gömböcskét teszünk rá,
(mi az oviban háromféle színnel dolgoztunk, és olyan színű gyurma került a fa tetejére, amilyen gyönggyel aztán feldíszítették a fácskát a gyerekek)

- végül színes gyöngyöket ragasztottunk a fácska ágaira:



Elkészült a karácsonyi meglepetés:











Csanádi Imre: Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó, angyalváró
gyöngyenhulló
gyöngyvirág-hó -

csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,

kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.



Csukás István: Hideg szél fúj (Dal a hóemberről)

Hideg szél fúj, hogy az ember
Majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
Hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
Paprikából.
Lába nincs, de minek is, ha
Úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
Tökfödője,
Megbecsüli, hiszen jó lesz
Még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági
Sétapálca,
El is mehetne, ha tudna,
Véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
Nagy gavallér,
Bár rajta csak ujjal rajzolt
Az inggallér,

Mégse fázik, mikor minden
Majd megdermed,
El is mennék, ha lehetne,
Hóembernek!



2012. december 15., szombat

Kecsmáry László: December


December,
december –
nézzétek csak,
hóember!

Hóból van a pocakja,
hóból van a kobakja,
hóból van a nadrágja,
hóból van a kabátja,
hóból van a keze, lába,
hóból van a nyaka, válla,
hóból van a füle, szája,
csak az orra répa,
csak a szeme szén,
s egy nagy lyukas lábas
csücsül a fején!



Tordon Ákos: Tél


Tele a kamra
   dióval, almával,
Lombjavesztett erdő,
   álmodik a nyárral.

Füstöl a kémény,
   duruzsol a kályha,
Odakint a tájat,
   haragos szél járja.



Fésűs Éva: Karácsonykor


Karácsonykor
fényesek a felhők,
csillagokból
horgol a tél kendőt.
Ráteríti
hegyek tetejére,
fenyőágnak
jégrojtos a vége.

Karácsonykor
mindenki varázsol,
meglepetés
bújik ki a zsákból.
Szekrényeknek
titkos rejtekéből,
édesapám
legmélyebb zsebéből.

Karácsonyra
kalácsot is sütnek,
nincsen ennél
izgalmasabb ünnep!
Ajándékot én is
készítettem,
amíg készült
majdnem tündér lettem!



Devecsery László: Karácsonyi pillangók


Karácsonyi kismadár
üldögél az ágon;
karácsonyi muzsika:
szél zenél a fákon.

Könnyed röptű hópihék
pillangóként szállnak,
ünnepváró pásztorok
köszönteni járnak.

Közeleg az este is:
hótiszta az álom;
angyal szavú szózatod
igaz szívvel várom.


Zelk Zoltán: Négy vándor


   A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
   A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
   Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak: akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
   Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
   Azt elfelejtettem mondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani, a veréb vagy a rigó. A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb: az Ősz és Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
   - Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek.
    Ezzel aztán el is indult a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
   Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza:
   - Énhozzám bizony így szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érleled meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
   "Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
   - Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
   A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését.     Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőkben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
   Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ. 



Weöres Sándor: Száncsengő



Éj-mélyből fölzengő
-  Csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
Tél öblén halkan ring.
Földobban két nagy ló
- Kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
Csönd-zsákból hangot lop.
Szétmálló hangerdő
- Csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
Tél öblén távol ring.